Rss

Sunday 7 July 2013

Hátbaszúrás

Elbocsátottak ugye 27-én csütörtökön (már a kórházból ugye). Másnap bementem találkozni a Jennz nevű welfare officerrel, aki majd a segélyekben segít előrehozni a dolgokat, hogy hamarabb el tudjak költözni Simontól annak ellenére, hogy ő ugye meglovasította ezer fontomat két hét alatt. Csakhogy elfelejtettem, hogy ez a Jenny az Opalhoz tartozik és így aztán igazán nem kellett volna sokat várnom tőle. 

Szóval mivel közöltem Simonnal, hogy a kártyámat vissza akarom kapni, az az asztalon várt. Szépen átpakoltam a kis pénzecskémet a rendes számlámra és feltöltöttem az oystert 4 fonttal, mert annyi a napi buszbérlet és nekem több busszal is mennem kellett, így érte meg. Mármint igazából egyáltalán nem érte meg.


Ott ülök a recepción, várok a Jennyre. Vagy húsz percet. Aztán közlik, hogy menjek fel az emeletre, az Opalra, majd ott tudok vele beszélni. Felmegyek, közben balhé van, mert az egyik beteg a kerekesszékét maga előtt tolva őrjöng, hogy a pénzét akarja és elmegy valahova, de nem mehet, lezárják az ajtót és az ápolók is üvöltenek, hogy nem mehet sehova, ő mindenkit lekurváz és üvölt, szóval hangzavar van, persze a többiek meg moziznak, mert ez jó műsor. Nekik. Én megszeppenve lapulok a falhoz és várom hogy beszélhessek Jennyvel.

Ötödik kör - meggyőzve

Eltelt az ötödik hét is. Repül az idő, főleg ha az ötből háromra nem is emlékszel.
Kivételesen nem kellett sokat várnom most, a nővérek és Darius jelentése meggyőzte a profot (mint kiderült, az professzor, aki szokott lenni), hogy nekem az a normális, ha nem mászkálok kifele. Azért persze nem tetszett neki, de ez már nem kifogás arra, hogy miért nem engednek haza. Viszont így más kifogás nem maradt és úgy döntöttek, hogy hazamehetek. Ha már bekészültem a játékkal, hát megmutattam, ők is el voltak ragadtatva, mondták hogy majd valaki felveszi velem a kapcsolatot, talan a Care Coordinator én nem kaptam elérhetőséget, szóval nem hiszek a dologban, hogy megkeresnek majd (ma már július 7 van, ha eddig nem kerestek, már nem fognak), meséltem az anyagi gondokat, meg hogy megigényeltem két segélyt is, egyikről nem tudok semmit, meg jár vissza adó, de arról se tudok semmit, mondták, hogy valami Jenny a welfare officer, ő segít ilyen ügyekben, de majd megadják a részleteket.
Aztán egy nőcinek külön be kellett mutatnom a játékot, nagyon érdekelte, azt mondta, majd behívnak, hogy bemutathassam más OT (occupational therapist)-nek is. Persze ez se történt meg azóta.

Idegbaj..

Mivel idegesített, hogy Simonnál van a bankkártyám és én még mindig a kórházban vagyok, és a bankkivonatom szerint az első négy napban közel 300 fontot költött el (ebből 100 valszeg a council tax, de lehet nem fizette be, csak mondta, most már semmi sem biztos), ezért megkértem, hogy hozza már el a nagy fehér dossziét a polcról, amiben papírok vannak.
Persze emellett elhozta a nagy fehér dossziét is, ami TÖK ÜRES. Na mindegy.
Így aztán ki tudtam írni a banki azonosítóm számát, mert a weblapjukat megváltoztatták, eddig telefonon intéztem a banki dolgokat neten, de kitörlődtek az adatok és hiába tudom a jelszót, ha az azonosító nincs meg.

25-én kedden így kisebb infarktust kaptam. Közel két hét alatt Simon elköltött EZER fontot!!  Ő fizeti a bérleti díjat, szóval ez nem az. HA kifizette a council taxot, akkor az száz, mondjuk 40 mehetett az áramra, de nem több, mert nem fűtünk már, na mármost az ő fizuja kétszer annyi mint az enyém, ami 700 körül van. Ergo közel 6 heti fizumat költötte el 2 hét alatt. Írtam is neki, hogy azonnal szálljon le a kártyámról. De aztán jobb ötletem támadt, mert átrámoltam a maradék pár fontot a megtakarítási számlámra, amihez nem kapcsolódik a kártya.

Negyedik nekifutás - sikertelen

Június 20. csütörtök. Egész reggel semmibe nem mertem igazán belefogni, mert mindig máskor kellett mennem az Opalra rapportra. De csak nem jöttek. Végre nekiláttam enni, amikor közölték, hogy bocs, de most kell mennem. A kajámat félreteszik nekem. Szuper.

Hát simán befejezhettem volna, mert vagy egy órát vártam megint. Bemásztam az ottani női szobába, ennek ellenére kétszer kellett kihessegetnem a pasikat, persze senki nem törődött ezzel. Ettől függetlenül sokkal nyugisabb hely volt, mint az ebédlő. Megint vittem magammal rajzot, hogy lefoglaljam magam.

Tényleg azt hittem, hogy hazaengednek. De nem. Miért is? Mert a négy hét alatt egyszer sem hagytam el a kórházat. Pedig megtehetem, mert nem köteleztek a pszichiátriára, hanem önkéntes alapon vagyok ott, így kíséret nélkül elmászkálhatok jobbra-balra, csak szólnom kell, meg beírnom magam a könyvecskébe. Úgy meglepődtem ezen, hogy nagyon ellenkezni is elfelejtettem. Csak azt mondtam, hogy ez nálam normális, egyszer két évig nem hagytam el a lakást. Na ez nem segített.
Mivel eléggé remegek az új gyógyszer miatt, ami mondjuk vicces kivülről, mikor nem találom el a szám a kanállal, de megélni nagyon nem móka, pláne mikor hirtelen megrándul a kezem, ami mivel konyhán dolgozom, igazán veszélyes lehet. Igy csökkentették az antipszichotikumot, de megemelték az altatót. Na majd elválik.

Harmadik nekifutás - bukta megint

Június 13. csütörtök. A saját dokimat megint nem láttam. De már kezdenek az arcok ismerősek lenni. Az van, hogy most a rajzolás a probléma, hogy nem csinálok semmi mást. Nem veszek részt közösségi dolgokban. Szerintuk ez nem egészséges. Szerintem meg de.  Szóval majd hétfőn átjön valaki megdumálni, hogy milyen napirendem legyen, aztán nekem meg tartani kell magam ahhoz.

Végre megismerkedtem a mosógéppel-szárítóval is. Utóbbival még életemben nem találkoztam, azt hittem, hogy összehajtva kell betenni a ruhákat és úgy is vesszük ki. Jólvan, röhögjetek csak :) 

Ekkorra már hatalmas rajongótáborom alakult ki a rajzolás miatt. Főleg az ápolók ömlengtek. Minden képem eltették a mappámba, ha éppen nem egymásnak mutogatták. Megrendelésre rajzoltam már hangokat is, néha még betegek is meg-megálltak mellettem, amikor az ebédlőben rajzoltak és mindig mondtak egy-egy dícsérő szót. Hát nem mondom, hogy rosszul esett:)

Második kör - bukta

Június 6-át írunk, csütörtököt. Második wardround.
Itt már felkészülve mentem az Opalra, vittem egy készülő rajzot magammal. Így egyrészt lefoglaltam magam, másrészt ha bele vagy mélyedve valamibe, kevésbé fognak zaklatni. Nem tudom miért, de bevált. Összesen csak annyi időre zavartak meg, hogy közöljék, milyen fasza, amit rajzolok, de amúgy békén hagytak, így én sem voltak síkideg amíg várakoztam. Az én dokim megint nem volt jelen, csak a másik, akivel anno még az alvajárás miatt beszéltem sürgősségi alapon. Így legalább egy ismerős arc volt ott. 
Az aggasztó gondolataim miatt új gyógyszert kapok és a líthiumot is megemelik, az antidepit és a nyugtatókat elhagyjuk és minden gyógyszert átraknak estére. Ja, persze maradok még.

Az első kör - bukta

Csütörtökön, a wardround előtt bejött egy nő hozzám beszélgetni. Felajánlotta azt a lehetőséget, hogy nappal 10-16ig a kórházban vagyok. Ennek az értelmét nem láttam, nem értettem, hogy mégis mit tudnék csinálni én 6 órán keresztül egy kórházban, ha nincs szobám? Mondta, hogy hát vannak csoportos foglalkozások. Na mondom az nem opció, én olyat nem csinálok. Semmit nem csinálok csoportban, én ilyen magányos Rambo vagyok. Jólvan, hát megbeszéli dokival. 
Nagyjából ebédidőben vittek át az Opalra, mert a dokik nem fognak miattam idemászkálni. Itt egy idegen orvos közölte, hogy hétvégére azért még mindenképp maradjak, utána még 1.5 órát kellett várnom, hogy visszavigyenek, addigra viszont tiszta idegbeteg lettem, mert egyszerűen nem hagytak békén a betegek. Két pasi folyton beszélgetni akart velem és Julianat is felismertem, próbáltam jól elkerülni. 

Viszont elkezdték adni a lítiumot, az antidepit meg csökkentették. Hiába a nyugtatók, szombaton valahogy rámjött az ötperc és mivel más eszközöm nem volt, szét akartam csapni a kezem az ajtóval. Erre én nem emlékszem, később mesélték, én meg néztem nagy buta szemekkel. Mathis őrködött akkor Rydalra, a szomszédomra és ő állított le. Két lehetőségem volt, vagy szem előtt maradok egy időre közösségi területen vagy én is kapok egy embert az ajtóm elé. Az elsőt választottam és mivel nem voltam hajlandó beszélni, adtak papírt és tollat, hátha írni lesz kedvem. Hát írtam. Utána meg rajzolgattam a másik lapra, mert halálra untam magam.

Ami megdöbbentett, mind az írásom, mind a rajzot eltették a mappámba.

Szülinap, de ki nem szarja le?

Ezt írtam a naplómba 25-ére. A 35-ik szülinapom a pszichiátrián ünneplem. Sosem gondoltam volna. Na nem azt, hogy lesz 35-ik, hanem hogy ide jutok. Azóta már rájöttem, hogy ez nem ciki. De akkor, ott nagyon annak éreztem. 

A remegésem nem akar elmúlni, de olyan durva időnként, főleg ha állok, hogy simán azt lehetne hinni, hogy centrifuga üzemmódban vagyok. Időnként állni sem bírok, úgy remegek, az ajtófélfába kapaszkodva. Rögtön arra gondoltak, hogy valami elvonási tünet lehet, és persze én mondhattam, hogy nem, természetesen nem hittek nekem, szóval nővér előtt pisilés, tesztelés, de semmi. 

Később átjött az Opalról vki megnézni a remegésem. Mivel hogy én oda tartozom, csak helyhiány miatt vagyok itt. Na meg is kaptam a magamét. Hogy én minek remegek? Meg miért is vagyok itt? Próbáltam válaszolgatni, de nagyon felidegesített a támadó fellépése. Ő ismer engem, de én nem ismertem fel. De úgy mondta, mintha ezer éve ismerne, én meg hülye vagyok, hogy nem tudom ki ő. Szóba került az anyagi probléma, hogy nem tudok elköltözni a faszkalaptól, mert nincs pénzem. Hát de nem kell pénz, ő pénz nélkül jött ebbe az országba és nézzem meg hol tart most. Aztán közölte, hogy a remegésem semmi, épp csak ki nem mondta, hogy szimulálom. Rettentően felidegesített, mikor elment, nekiálltam bőgni. És imádkoztam én, a hitetlen, hogy vissza ne kelljen mennem oda.

Folyamatosan, minden nap megmérik az értékeimet, mivel a pulzusom a nyugtatók-altatók-antidepresszánsok ellenére is 110 környékén van. Talán összefügg a remegéssel, fene tudja. Vasárnap szundiztam napközben, mikor többször kopogtak, de csak halkan, aztán békén hagytak. Később kiderült, egy ápoló volt, csak beszélgetni akart, mert kajáláson kívül nem jövök ki a szobából. Az Opalon erre egy hét kellett.. itt 2.5 nap. Különbség?

Az altató ellenére nehezen alszom, mert eléggé rángatózom még mindig, bár minden nappal egyre jobb lesz a helyzet. Mivel párszor elfelejtették feltölteni a laptopot, így használhatom a töltőmet kizárólag közösségi területeken, mint pl. a női szobában. Itt van egy kisebb tv, pár fotel és csak nők jöhetnek be. Férfiaknak tilos, kivéve ha látogató és csak ott van hely vagy ha ott dolgozik. Igy aztán töltöm a gépet, amíg filmezek és utána feltöltve még pár óráig jó a szobámban. (Bár az itt megnézett sorozatot újra kellett néznem, mert teljesen kiesett az összes rész, amit láttam.) 

Hétfő helyett szerdán láttam a dokimat, az unszimpatikus felelősségre vonós majdnem lehülyézős fickóval. Doki szerint aggasztó, hogy egy hónapon belül másodszorra kötöttem itt ki és az alvajárás miatt valszeg elküldenek alvásspecialistához is. Másnapra (csütörtökönként van a wardround, amikor nővérek és orvosok összegyülnek a beteggel együtt és megbeszélik, eldöntik mi legyen) majd kitalálják mi legyen velem, én tök biztos voltam, hogy ahogy legutóbbis, egy hét után szépen hazamehetek.

Ahogy Móricka azt elképzeli.

Pszichiátria - Újratöltve

A terápia miatti telefonos interjú nem igazán végződött jól. Mindenről beszéltem és ez ahelyett, hogy felszabadított volna, csak előhozta és felerősítette a régi rossz emlékeket (agresszív és manipulatív párkapcsolat, zaklatás, rossz döntések sorozata és legvégül Prücsök halála). Minden egyes balul sikerült történetet egyszerre láttam a szemeim előtt, mintha 30 tévékészüléken néznék ugyanennyi különböző horrofilmet. Ez később annyira bedurvult, hogy elszakadt a cérna.

De még előtte felbasztam az agyam azon, hogy hetekig könyörögtem hogy adja oda a Council Tax (helyi adó ingatlanokra, ha bérled, akkor is), és nem adta oda, aztán kezembe került az utolsó felszólítás, vagyis nem is fizette ki, szóval utolsó pár fontomat erre szántam, mert az én nevem is rajta van a számlán és nem akartam bajba kerülni. 

Egyre több aprósággal idegített fel az idiótája, de hogy ehhez még a régebbi problémák is előjöttek, na meg hogy újra nekiálltam alvajárni, miközben önkárosító tevékenységeket végeztem, ráadásul itthon voltam szabadságon, így marha sok időm volt gondolkodni, ami bizonyos esetekben csak árt. Mint most. 

Május 22-én este teljesen elvesztettem minden kontrolt. A következő 3 hétre egyáltalán nem emlékszem, pár kép van csak meg, szóval mindent a naplóm alapján írok, még szerencse, hogy nem felejtettem el vezetni.

Monday 1 July 2013

Bűntudat

Nem, nem amiatt, hogy ideiglenesen visszaállítottam a billentyűzetet magyarra. 

Iszonyatos bűntudat kínoz hónapok óta. Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle és ahelyett, hogy az idővel gyengülne, csak erősödik és erősödik. Minden alkalommal, amikor Simont meglátom/hallom, vagy üzenetet látok tőle, vagy csak eszembe jut, a bűntudat előjön és csak őröl és őröl. El is mondom miért és hogyan.

A kulcsszó: PRÜCSÖK.

Ket korhaz kozott

Kedd reggel hagytam el vegul a pszichiatriat, szinte futva menekultem onnan es megfogadtam, hogy a budos eletben en soha soha tobbet ide vissza nem jovok, nem erdekel mi tortenik, egyszeruen nem. Ezt el is regeltem a dilidokimnak, akivel meg aznap volt egy elore lefixalt idopontunk. Megertette a felhaborodasom. Majd elmagyarazta, miert irtak borderline-t a papiromra, holott en ugy tudtam, hogy bipolaris vagyok. Mindketto eleg hasonlo, de szerinte en kozelebb allok a borderlinehoz (ami erzelmileg instabil allapot), de az is lehet, hogy mindkettom van. Most egyelore antidepresszanst kapok a rossz passz miatt, aztan meglatjuk. 



Szerdan meg mar dolgoztam. Ugy ereztem, ez csak jot tesz, meg nem akartam a ceget cserben hagyni. Simon amugy erdekes. Mindenre kepes megsertodni. Legutobb Koki miatt. A cila befekudt kettonk koze az agyba (jojo, nem erdekelnek a negativ megjegyzesek erre), aztan ugy dontott, hogy bemaszik az EN takarom ala. Erre Simon dohogva elfordult es meg percekig motyogott magaban sertodott hangsullyal, de hogy mit, azt nem tudtam kivenni. De azert eleg hihetetlen, hogy RAM (vagy akar Kokira) haragszik meg, mert az EN macskam engem valasztott EGYSZER, miutan 1.5 hetig nem voltam itthon. Komolyan felfoghatatlan. De sokat elarul rola. (Megint hosszu.)