Rss

Prücsök

RIP (?-1999-2012.12.27.)

1999 nyarán egy reggeli kutyasétáltatás alkalmával arra lettem figyelmes, hogy egy bizonyos alagsori ablak előtt elhaladva furcsa nyekergést hallok. Miután tüzetesen megvizsgáltam a helyzetet, megláttam egy aprócska kis foltos teremtményt a rácsok mögött befelé döntött ablak peremén gubbasztva. A cérnavékony hangról kiderült, hogy nyávogás volt, és egy fekete-fehér cicához tartozott. Nem igazán tűnt úgy, hogy tényleg barátkozni akarna, pedig Jessnek igazán tetszett, ami nagy szó, mert ő a kóbor cicákat rendszerint megkergeti, és inkább a tányérjában szeretgetné őket, mint élve. 
  Azonban erre a találkozásra abszolút igaz a mondás, hogy "ha egy kutya ül reggel a küszöbödön, valószínűleg odatette valaki, hogy gondoskodj róla, ha viszont egy macska, akkor ő választott ki téged és megengedi, hogy gondoskodj róla". Innentől kezdve egyre érdekesebb viszony alakult ki hármunk között. Amikor egyedül bóklásztam az utcán, sosem találkoztam vele, azonban ha kutyával, rögtön előkerült és tisztes távolságból követett minket.     Ha megálltunk: megállt, ha balra kanyarodtunk: balra kanyarodott, ha nagy nyolcasokat tettünk: nagy nyolcasokat tett, ha Jessnek hasmenése volt, hát leült szépen a járda közepére és tisztálkodással töltötte az időt. Mit ne mondjak, fura látvány voltunk, ahogy egy foltos cica követi a kutyáját sétáltató humanoidot kiszolgáló személyzetet sétáltató kutyát.

Később odáig vetemedtem, hogy az esti kiruccanások alkalmával - pontosan ügyelve az azonos időpontokra, nehogy azt higyje a jószág, hogy megbízhatatlan egy kétlábú vagyok - már kis kaját is vittem magammal, meg tálkát. Az etetés általában úgy zajlott, hogy Jess leült a járdaszegély elé az úttestre, két autó közé, hogy onnan figyelje árgus szemekkel az időpontot már szintén betanult és váró kóbormacska-sokadalom bátrabb és így időnként közelebb merészkedő tagjait, hogy aztán szelíd morgással és szőrborzolással adja tudtukra, hogy ez bizony nem az ő sonkájuk. Én leültem az akkor már lezárt parkolóház előtti, ilyenkor már egyáltalán nem forgalmas járda közepére, kitettem a tálkát az elemózsiával, Prücsök meg jött és benyakalta az egészet. Persze hozzáérni nem lehetett, nem engedte, pedig trükköztem ám rendesen. Úgy gondoltam, hogy evés közben annyira bele van merülve a folyamatba, hogy nem veszi észre, ha a feje felé csempészem a kezem, és mintegy véletlen hozzáérek. Nos ebből az lett, hogy kihúzta a buksiját, leült, és a mancsával pofozta ki az épp kiszemelt falatot. Erről ennyit.

Aztán augusztusban a szívrohamot hozta rám a kis maszat, mert a napfogyatkozás után három napig egyáltalán nem láttam, holott addig minden találkozásunk óramű pontossággal zajlott, akár Lessie és a délután négy órás kocogás a suli elé. Mivel számítottam azért valahol erre, nem nagyon pánikoltam, de borzasztó három nap volt ez újdonsült barátunk nélkül. Természetesen a negyedik napon, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy jött velünk sétálni és az esti kajaosztást sem hagyta volna ki.

Eljött az ősz és egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy nem kellene a hidegben hagyni a cicust, hiszen olyan kis csenevészformájú. Nem tűnt kölyöknek, de sokkal kisebb és vékonyabb volt, mint a többiek, de szerencsére betegségnek semmi nyoma nem volt, sem bolhának - amitől én rögtön, szó szerint kiütést kapok, szóval dermatológiailag tesztelve! -, tehát teljesen egészségesnek látszott, mégis szinte kiáltott róla, hogy "fogadj be!". Novemberben aztán, minden előzetes egyeztetés nélkül nekiláttam tervem kivitelezéséhez. Úgy gondoltam, hogy ha a cica már benn van, és a másik cica sem kap rohamot tőle - mint a "piros" macskától, aki épp emiatt csak ideiglenesen lakott a fürdőszobában -, akkor anyámnak már nem lesz szíve kihajítani újra az utcára. Az okoskodást tett követte, kihagytam két esti étkezést, hogy teljesen biztosan éhes legyen a Nyuszifül, fincsi szagos konzervkaját raktam a macskadoboz végébe, majd a kutyával kimentünk befogni. El kell mondjam, hogy a macskák bámulatos gyorsasággal tudnak hátrafele ugrani, mindezt úgy, hogy a dobozban volt már teljesen, és én már csaptam is rá az ajtót. Az ajtó zárva, macska meg sehol. A második felvonás másnap már sikeresebb volt, így egy nyávogó szőrmókkal a hónom alatt és dialadittas mosollyal a fejemen vittem be trófeámat a hidegről.

A következő egy hét maga volt a rémálom. Kezdjük ott, hogy mivel egyik állat sem akarta megenni, így az ajtókat bezárva elengedtük az előszobában, aminek az lett a vége, hogy Jess nagyon durván megmutatta a hierarchiát, és egyben leszögezte az egyetlen és legfontosabb szabályt: soha, mondom soha ne egyél a tányéromból! Ezután Prücsöknek leginkább egy sarokban volt csak kedve gubbasztani. Felcitáltam hát a szobámban a galériára, a kis birodalmamba, ahova Jess nem tudott feljönni, Cicó pedig a legkisebb érdeklődést sem mutatta felém, ő a kutyával haverkodott inkább, bár névleg anyámhoz tartozott. Ezután kezdődött a nyervogás. Közel egy hétig, folyamatosan, állandóan és elviselhetetlenül nyávogott, de olyan panaszos hangszínnel, hogy már azon voltam, ha nem hagyja abba másnapra, hát én visszaviszem az utcára, hátha mégis ő inkább oda tartozik, és nem igényli az örökbefogadást. Ezen az éjszakán volt az, hogy ő a dobozban méltatlankodott hangosan az élet igazságtalanságain, én próbáltam csitítani, kezemmel benyúlva akarata ellenére símogattam, aztán arra ébredek reggel, hogy csend van, és a szorító érzés a mellkasom táján nem egy kezdődő szívroham jele, hanem a macska szundizik ott édesdeden összegömbölyödve.

Itt kezdődött a Nagy Szerelem, ami azóta is tart. Különleges kötelék van közöttünk, pedig nem ő az első állat, és még csak nem is az első macska a közelemben. Mégis valami megmagyarázhatatlan, kikezdhetetlen kapcsolat alakult ki szinte egy pillanat alatt, mégpedig elsöprő, szinte ősi, elementáris erővel. Nem tudom máshogy elmagyarázni, de szinte a testrészemnek érzem ezt a szőrgombócot, akár meg is lehet kövezni érte, nem bánom. Érezzük egymás minden apró rezdülését, még alvás közben is. Ezért sem volt az opció, hogy én nélküle jöjjek ki Angliába. Képtelenségnek tűnt akár csak egy hétre is hátrahagyni! Ezzel persze nem kevés problémát zudítottam a nyakamba, de minden egyes bosszús pillanat megérte, elhihetitek!

Mind a mai napig ellágyulok ha ránézek, és akármilyen rossz hangulatom is van, elég csak a kis - nyávogásra semmiképp sem hasonlító - nyekkentését meghallanom és máris elmosolyodom, mert egyszerűen nem lehet nem szeretni. 
- Megtanultam, hogy ha már olyan rendetlen vagyok, hogy a szennyes ruhámat a földre dobálom, előtte hajtsam össze, különben először beletanyázik és jól összeszőrözi, majd egy óvatlan pillanatban a kupac közepébe pisil. Az összehajtott ruha iránt - akár tiszta, akár nem - nem mutat érdeklődést. 
- Nincs oda különösebben a dobozokért és nejlonzacskókért (utóbbiért Cicó őrült meg teljesen), bár azért néha a polcokba szeret bemászni és onnan fürkészni a világot. Szeret mindenféle monitort bámulni, füzetre feküdni. 
- Azt is megtudtam Tőle, hogy a kukásautó a legizgalmasabb látnivaló a világon, és ha galambot nézünk, furcsa mekegő hangot kell kiadnunk. A rovarok nem igazán érdeklik, de a berepülő pilótákat lecsapja, valamint szól, ha betolakodó hangyákat talál. 
- A legjobb helyek a világon: a Radiátor Teteje, az Ablak Párkány és Minden Amire Süt a Nap, valamint A Gazdi Közelében. 
- Fürdetéskor hagyja, hogy berakjam a tízcentis, kézmelegnél picit melegebb vízbe, és bánatos szemmel, időnként panaszos hangon a kád akusztikáját tesztelve várja, hogy vége legyen az egésznek és elbújhasson valahova jól megmosakodni, mert az az igazi tisztálkodás!
- Aludni csak és kizárólag mellettem lehet, a karom köré tekeredve, bár időnként a fejem is megteszi. Még jó, hogy nem kell senkinek megmagyaráznom, mi az a karomnyom a szemhéjamon. De azért nincs annál jobb dolog, mint a rózsaszín kis talpacskát morzsolgatva álomba szenderülni!
- A kopogást utáljuk. Mindketten. Erre morogni kell! Ahogy az idegenekre is. Morgás után azonnal elbújunk.
- Nagyon nagyon tényleg nagyon pici helyre is képes bezipelni magát, ha olyan a kedve, vagy épp ismeretlen van a lakásban/szobában. 
- A porszívó egy hangos, utálatos dolog! El kell bújni. A fent említett módon.
- A szőrfésülés azonban jóóó, a szőrkefe jóó. Ahogy a símogatás is. Órákon át bírja követelni az adagját, miközbe a tenyerembe, vagy épp az arcomba fúrja a fejét, nem sokat segítve utóbbival az orrferdülésemen. 
- Ha sokáig nem voltam otthon valamiért (tábor, nyaralás, bármi), akkor jó kutya(??) módjára alig evett-ivott, főleg csak az ajtóban várt haza, vagy épp aludt.

- Ha valamire azt mondtam neki, hogy NEM, mégha előtte meg is engedtem, addig tartotta az új szabályt, amíg újra engedélyt nem adtam. Ez általában úgy nézett ki, hogy elegem lett a mindenre felmászkálásából, és a fotelt tiltott területnek minősítettem, minek eredményeképp napokig keringett körülötte, panaszos ábrázattal, és addig-addig ágaskodott fel rá, aprót nyávogva és mereven engem bámulva, míg meg nem adtam magam. És ez előbb vagy utóbb, de MINDIG így végződött.
- A sósmogyorót és a csipszet el kell dugni előle, mert képes a zacskóba is bemászni, csak hogy az övé legyen a zsákmány. Pedig nem lopós, de ezektől megőrül.
- Ha sírok, odajön és bámul, aztán nyávog. Aztán felágaskodik és az emberi szervezet működésén csodálkozva a mancsával letörli a könnycseppet az arcomról. Újabb karomnyomok.
- Kokira kezdetben féltékeny volt nagyon, hiszen megtört a Cicó és Jess túlélésével sikeresen elért teljhatalma, valamint nem is igazán tudta hovatenni a vak exfiú furcsa, csámpás kommandózását. Néha még oda-odacsap, de elég csak a szempillámat felemelni, és máris rend van.


Ő hát az én cicám, az én Nagy Szerelmem, Prücsök.
Es hogy miert nem fogom sosem elfelejteni Ot? Sem a szeretet, sem a buntudat nem engedi..

3 comments:

mariann said...

Jaj, de nagyon édes, okos cica!
Kár, hogy nem láthattam éloben!
Nem semmi a tortenet! Jól ossze vagytok akkor ti nove már valóban! Már 12 éves cica Prucsok, nem gondolnám, simán letagadhat egy tizest:)
Te, ha felbukkan az életedben valami pasi, akkor az hogy tud beilleszkedni ide?
Vagy esélye sincs?:)

Ypszi said...

Helyesbítenék, MINIMUM 12 éves, hiszen fogalmam sincs mennyi idős volt, amikor találkoztunk. Bár szerintem a nagy gomb szemei miatt megkockáztatom, hogy bár nem kölyök, de azért fiatalka volt. Mivel sose volt kölyökmacskám, nem láttam a fejlődési szakaszokat, tehát nem tudom megsaccolni sem, hogy mennyi lehetett akkor.

Hááát, ha akar, be tud illeszkedni, persze olyan nem is kéne, aki nem tudna :) De amúgy nem nagyon fenyeget ilyen veszély :)

Anonymous said...

És a galaxisok ott fityegnek a nyakán lévő orionövön...

Post a Comment