Csütörtökön, a wardround előtt bejött egy nő hozzám beszélgetni. Felajánlotta azt a lehetőséget, hogy nappal 10-16ig a kórházban vagyok. Ennek az értelmét nem láttam, nem értettem, hogy mégis mit tudnék csinálni én 6 órán keresztül egy kórházban, ha nincs szobám? Mondta, hogy hát vannak csoportos foglalkozások. Na mondom az nem opció, én olyat nem csinálok. Semmit nem csinálok csoportban, én ilyen magányos Rambo vagyok. Jólvan, hát megbeszéli dokival.
Nagyjából ebédidőben vittek át az Opalra, mert a dokik nem fognak miattam idemászkálni. Itt egy idegen orvos közölte, hogy hétvégére azért még mindenképp maradjak, utána még 1.5 órát kellett várnom, hogy visszavigyenek, addigra viszont tiszta idegbeteg lettem, mert egyszerűen nem hagytak békén a betegek. Két pasi folyton beszélgetni akart velem és Julianat is felismertem, próbáltam jól elkerülni.
Viszont elkezdték adni a lítiumot, az antidepit meg csökkentették. Hiába a nyugtatók, szombaton valahogy rámjött az ötperc és mivel más eszközöm nem volt, szét akartam csapni a kezem az ajtóval. Erre én nem emlékszem, később mesélték, én meg néztem nagy buta szemekkel. Mathis őrködött akkor Rydalra, a szomszédomra és ő állított le. Két lehetőségem volt, vagy szem előtt maradok egy időre közösségi területen vagy én is kapok egy embert az ajtóm elé. Az elsőt választottam és mivel nem voltam hajlandó beszélni, adtak papírt és tollat, hátha írni lesz kedvem. Hát írtam. Utána meg rajzolgattam a másik lapra, mert halálra untam magam.
Ami megdöbbentett, mind az írásom, mind a rajzot eltették a mappámba.
Vasárnap megint elkapott az ötperc, de időben észrevettem, így én kaptam meg először reggel a gyógyszereimet és megint kiköltöztem az ebédlőbe. Telekarikáztam egy lapot. 11272+1 karika. Ez kicsit lenyugtatott. Ezt is eltették. Közben tutira el akarták olvasni az írásom, nem csak iktatták, mert már minden nővér tudta, hogy visszafele írtam. Ez nekem is csak akkor esett le, sokszor nem direkt csinálom ugyanis. És kézről kézre adják, és mondogatják: várj, megmutatom hogy tudod elolvasni! És mennek a tükör elé és elolvassák. Azt hittem itt se fog törődni vele senki. De nem. Este, mikor mentem aludni, a karikás képem vándorolt kézről kézre. Amúgy az ebédlőben nagyon leragadtam, éjfélkor közölték, hogy sipirc a szobába aludni. Itt nincsen dáridózás éjjel 2kor!
Hétfőn (július 3-ánál tartunk) át kellett mennem az Opálra, hogy találkozzak a dokimmal. Ilyenkor általában csak ő van, meg az unszimpi ürge. Amíg vártam, mert vagy egy órát kellett, addig megint megtaláltak a páciensek az ebédlőben, szóval a kisebb tv-szobába menekültem, de ott meg Juliana talált meg, aki megragadta a hajamat és közölte hogy milyen szép hajam van, szóval onnan vissza az ebédlőbe, de olyan síkideg voltam, hogy már remegtem, atombombáért imádkoztam, hogy valahogy dematerializálódjak vagy szublimáljak, tök mindegy, csak ne legyek OTT! Mivel más eszközöm nem volt, hogy lenyugtassam magam, és csak egy módot ismerek erre: a fájdalmat, így elkezdtem harapdálni magam. Apránként, de csak sikerült kitépnem pár helyen a húst a kezemből, ez lenyugtatott egy picit. Mindenesetre elterelte a gondolataimat. A tizenhány nővérből, aki ott volt, egyetlenegy vette észre, hogy valami nem stimmel, ráadásul ő pont nem a közelemben volt. Ő volt az egyik olyan nővér, akivel nem volt gondom anno az egy hét alatt. Most odajött és annyiban maradtunk, hogy én nem folytatom a harapdálást, cserébe ő ad nyugtatót.
Dokimtól aztán kaptam hangulatnaplót és közölték, hogy csütörtökig tuti maradok. Délután megint írtam a gondolataimról és fura, de az írástól könyebb. Simon hozott nekem színes ceruzákat az irodából, szóval most már színeseket is tudok rajzolni. Mert ugye semmilyen csoporttevékenységben nem veszek részt, olvasni meg filmezni azért elég unalmas. Mondjuk annyi nyugtatót és altatót kapok, hogy kajáláson kívül főleg alszom vagy ha nem, akkor be vagyok lassulva tőlük.
Kedden jött valaki beszélgetni, de a naplómba csak annyit írtam, hogy pasas volt, semmi mást, szóval lila gőzöm sincs, hogy miről ment a diskurzus.
Szerdán viszont meglepődtem. A named nurse-öm (nemtom a magyar megfelelőjét, ő tulképp a kapocs köztem és a dokik között, ő a felelős értem), leült velem beszélgetni a Care Planről, hogy miket írtam, hogy még mindig így érzem-e vagy változtatnék valamin. Elővette az egyéb írásaim is, amiket később átírtam normálisan is hogy el tudják olvasni, de ennek ellenére megőrizték az eredeti visszafele írtat is, és mondta, hogy kicsit rémisztőnek találja a gondolataimat. Ha olvasni rémisztő, akkor benne élni milyen lehet, ugye? Mondta, hogy mindenképpen szóljak, hogyha az alvajárásom visszajön, mert akkor kapok éjszakára valakit az ajtóm elé, hogy ne történjen bajom. Vagy 3 órán át beszélgettünk, ami nagyon jól esett. Úgy éreztem, törődnek velem. Hogy számít nekik, hogy vagyok vagy élek-halok-e.
0 comments:
Post a Comment