Hátbaszúrás

Elbocsátottak ugye 27-én csütörtökön (már a kórházból ugye). Másnap bementem találkozni a Jennz nevű welfare officerrel, aki majd a segélyekben segít előrehozni a dolgokat, hogy hamarabb el tudjak költözni Simontól annak ellenére, hogy ő ugye meglovasította ezer fontomat két hét alatt. Csakhogy elfelejtettem, hogy ez a Jenny az Opalhoz tartozik és így aztán igazán nem kellett volna sokat várnom tőle. 

Szóval mivel közöltem Simonnal, hogy a kártyámat vissza akarom kapni, az az asztalon várt. Szépen átpakoltam a kis pénzecskémet a rendes számlámra és feltöltöttem az oystert 4 fonttal, mert annyi a napi buszbérlet és nekem több busszal is mennem kellett, így érte meg. Mármint igazából egyáltalán nem érte meg.

Ott ülök a recepción, várok a Jennyre. Vagy húsz percet. Aztán közlik, hogy menjek fel az emeletre, az Opalra, majd ott tudok vele beszélni. Felmegyek, közben balhé van, mert az egyik beteg a kerekesszékét maga előtt tolva őrjöng, hogy a pénzét akarja és elmegy valahova, de nem mehet, lezárják az ajtót és az ápolók is üvöltenek, hogy nem mehet sehova, ő mindenkit lekurváz és üvölt, szóval hangzavar van, persze a többiek meg moziznak, mert ez jó műsor. Nekik. Én megszeppenve lapulok a falhoz és várom hogy beszélhessek Jennyvel.

Jenny nincs ott (természetesen), de beszélhetek vele telefonon. Elmondom mi van, erre közli, hogy ő nem tud segíteni. Hát de jó bakker hogy eljöttem idáig! De ad egy listát, hogy kik tudnak. Mondom így telefonon keresztül hogy? Hát jön. Jó, várom, közben igyekszem láthatatlanná válni, mert az egyik tapogatós fiú megtalált és továbbra se csinál senki semmit. Megjön Jenny, beviharzik, rám se néz, csak a kezembebassza a listát. Címek és telefonszámok. Mondom neki, de nem nagyon van ám pénzem utazgatni, viharzik elfele, közben odanyögi félvállról, hogy nem kell ahhoz pénz. Kérdezem, hogy akkor mégis hogyan tudok eljutni ezekre a helyekre pénz nélkül? De ő rohan, hátra se néz, nem fordul meg, nem áll meg, rohan. Megyek utána, mert felbaszta az agyamat és a kijárat pont arra van, amerre megy. Megismétlem még kétszer,  de semmi reakció, mintha előlem menekülne. Aztán utánavágom keserűen hogy na kösz szépen, ez aztán kurva nagy segítség volt! És még idegesebb leszek, mikor kiderül, hogy ő végig a recepció melletti szobácskában volt, de engem felküldött az idegbajos Opalra, hogy aztán telefonon keresztül közölje hogy nem tud segíteni.

Nagyon kiborultam. Ő a pszichiátrián dolgozik. Olyan emberekkel van kapcsolatban, akiknek egyértelműen problémájuk van, sebezhetőek és kényes szituációban lehetnek. Erre a már földön fekvőbe belerúgunk? Hát micsoda viselkedés már ez?? Nem egy forgalmas soho-i irodában ücsörög, hanem mentálisan beteg EMBEREKKEL dolgozik, nekik kellene SEGÍTENIe. Erre ő csak a középső ujját mutatja be. 

Annyira kiakadtam, hogy ki kellett rohannom az épületből, mert az egyre kisebb lett, a falak egyre nagyobbak és közeliek és nem kaptam levegőt. Már nem tudom, hogy vajon a dühöm vagy a pánikrohamom volt-e erősebb, de még a buszmegállóban is sírtam, a vezető próbált vígasztalni. Ekkor döntöttem el, hogy nem érdekel, én bizony benyújtom a panaszt az Opalra, mert ez kritikán aluli. Nagy dühömben még a Topazra is elfelejtettem menni, pedig mondtam nekik hogy majd benézek. Rögtön írtam is egy bocsi emailt, mert képtelen voltam visszamenni. 

Hazaérve enni akartam, ekkor vettem észre, hogy Simon nem elég, hogy elbassza a pénzem, de egyrészt nagyon sok pénzt töltött az áramra, mikor kórházba mentem, volt kb 3 font rajta, ezen a napon meg 53! De hogy minek töltött ennyit?? Szerintem elég egy hónapra feltölteni, de mivel az én pénzem pusztította, hát miért ne. Aztán megláttam azt is, hogy új játékot vett a cicáknak, a huszonötödik labdát, amit nem használnak. És még tálat, másik tíz mellé. Mert ez is kurva fontos kiadás volt ám. Persze kajából is a jó drága zacskós zseléset vette, ami 100gr és fél fogra sem elég.  

Ezután vettem észre azt, hogy rengeteg romlandót vásárolt, ami már KÉT HETE lejárt: kibontatlan kilós répa (ezt MINDIG eljátsza a répával) amin fekete foltokban állt a penész, paradicsom, amin fehér foltokban állt a penész, fonnyadt barna körte, undorító szagú, zöldes színű bacon, darabos tej, penészes sajt, romlott gomba,  fekete saláta, nagyjából tíz fontot kukáztam ki. Szóval megveszi a romlandót, amit aztán dobhatok ki, mert ő az ÉN nem romlandó kajámat zabálta fel: muzli, fagyasztott. És akkor ne boruljon el az agyam.

Hozzáteszem, mindenki magának vásárol, mert másfajta kajákat eszünk. Persze a fagyasztott cuccomhoz nem először nyúlt.

És akkor ne idegesítsem fel magam. Mondjuk ez már csak hab a tortán volt. Amúgy vasárnapra ígérte a számlákat, hogy megkapom, de se szombaton, se vasárnap nem jött haza. Megírtam neki, hogy nevetséges amit csinál. Mivel az sms-eket rendben visszaigazolta a telóm, így tudtam, hogy semmi baja, mert egy telefon sem bírja 4 napig, ennyi ideig nem jött haza. 

Szombaton és vasárnap takarítottam, meg rendszereztem a dolgaimat, kidobtam sokmindent. Hagytam az OCD-met érvényesülni, hogy felváltsa a dühömet. Szép lassan lenyugodtam. Persze vasárnap este megírtam, hogy hozza a formáját, mert már megint megígért valamit, amit már megint nem tartott be, és akkor ő csodálkozik, hogy szakítottunk. Közöltem vele, hogy levonom a szokásos részem az ezer fontból, ami 350, hozzávágjuk az 50 fontos művészeti cuccokat, szóval 600zal lóg. Csak hétfő este írt, hogy jön majd haza, a számlákat megkapom szerdán, mondtam a számlák már nem érdekelnek, hatszázzal lógsz öreg. Erre nekikezdett a litániának, hogy azt persze nem bántam, hogy ő fizetett mindent, amíg kórházban voltam. De bazmeg az én pénzemből! Na meg mi mindent? A csupa felesleges szart? Grrr....

Hétfőn tovább rontotta a hangulatomat, hogy felhívtam a tax office-t, mert jár vissza adó, nagyjából 900 font,  mert rossz adósávba raktak hónapokig, de kiderült, hogy az iroda még nem kapta meg az adatokat a cégtől, nem látják, hogy mennyi adót vontak. Szóval addig semmit nem tudnak csinálni. Na de legalább megtudtam, szóval írtam főnöknek, hogy ez a szitu, nekem meg kell a zsé, jó lenne ha tudna intézkedni valamit.

Éjjel olyan piaszaggal jött haza, hogy annak már külön személyisége volt. Az ágy másik végében kellett szokás szerint hangosan beszélgetnie a cicával, és így is érezhető volt az a töméntelen mennyiségű alkohol, amit a szervezetébe vitt. Mondjuk mikor 35 percbe került bejutni a lakásba, már gyanítottam valamit. Azért képzelhetitek, milyen hangos lehetett, ha az olyan altató mellett, amit ha beveszek, egy óra múlva járni alig bírok és amúgy operációk előtt használják, én meg felébredrek erre a kötsögre. Többször. A kórházban átlag 1-2-szer ébredtem fel, mindig reggel tájban. Mióta hazajár, átlag tízszer ébredek fel a hangoskodásaira. 

Ha nem költözöm el hamarosan, itt nagy bajok lesznek :/