Nem, nem amiatt, hogy ideiglenesen visszaállítottam a billentyűzetet magyarra.
Iszonyatos bűntudat kínoz hónapok óta. Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle és ahelyett, hogy az idővel gyengülne, csak erősödik és erősödik. Minden alkalommal, amikor Simont meglátom/hallom, vagy üzenetet látok tőle, vagy csak eszembe jut, a bűntudat előjön és csak őröl és őröl. El is mondom miért és hogyan.
Nagyjából tavaly október lehetett, amikor az önkormányzat végre megadta a Housing Benefitet, ami egyféle lakhatási segély a kis jövedelműeknek. A segítségükkel már csak heti 20 fontot kellett fizetnem és kifizették az addigi tartozásomat is (közel 2000 fontot), szóval etéren végre tiszta lappal indulhattam és az anyagi helyzetem meglehetősen javult azzal, hogy a szállásköltségnek csak egy kis hányadát kellett kifizetnem.
De ekkor még mindig volt közel 2000 font tartozásom más személyek felé. Végre láttam a lehetőségét annak, hogy hamarosan azt is visszafizethetem.
DE. Simon nyaggatott, rágta a fülemet egy ideje, hogy költözzünk össze. És olyan jól hangzott, hogy nem kell megosztanom a lakást többedmagammal és a cicáknak is lesz terük, hogy belementem. Én botor, idióta állat.
Akkor még nem tudtam, hogy a németek fizetett ügynöke van majdnem 4000 font tartozása 3 banknak. Nem tudtam, hogy emiatt nem kapott hitelt. Nem tudtam, hogy minden hitelkeretét felhasználta már. Nem tudtam, hogy minden bankszámlája mínuszban van. Nem tudtam, hogy a munkaszerződését nem biztos, hogy meghosszabbítják március végén. (Meghosszabbították augusztusig, de még mindig kétséges, hogy akkor mi lesz, mivel nem cégnél dolgozik, hanem jótékonysági szervezetnél, ahol tulképp adományokból élnek).
Feladtam a biztos jót egy biztos rosszra. Persze nem tudtam. De tudhattam volna. Mikor már június óta arról papolt, hogy félretesz az együttlakásra, hogy tudjuk miből fizetni az első hónapot és a foglalót. De bármikor kérdeztem rá, nem válaszolt rá konkrétan. Hittem neki, hogy minden rendben van, rendben lesz.
De a végén még nekem kellett kölcsönkérnem a foglalóra és az ügynökségi díjra, így a tartozásom tovább nőt 1200 fonttal.
December végén Prücsök hirtelen megbetegedett. Pár nap leforgása alatt eljutottunk oda, hogy el kellett altatni. Nagyon, nagyon picike esélye volt arra, hogy túléli. Mert ahhoz el kellett volna végezni egy rakás vizsgálatot, HA azok szerint van esélye, akkor megműteni és HA a műtétet túléli, akkor megúsztuk egy ideig, de nem sokáig, mert volt egy nagy tumor a hasában és a szíve is rakoncátlankodott.
DE. A tudat, hogy nem tettem meg MINDENT érte és mindezt a kurva pénz miatt, egyszerűen megöl. Rág belül minden nap, minden percben, kínoz és felőröl. Szinte érzem, ahogy befészkeli magát minden sejtembe és belülről emészt meg, mint a kígyók vagy pókok mérge.
És igen, azt tudom, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. De az NEM ELÉG!!!!!
Nekem kötelességem lett volna MINDENT megtenni!!!! Ez a barátok dolga!! Nem pedig a cserbenhagyás!!
Mert ha kicsit is kinyitom a szemem, akkor nem költözöm el és ha nem is lett volna elég pénzem, még mindig kölcsönkérhettem volna, csak nem foglalóra, hanem vizsgálatokra és műtétekre és ha akkor halt volna Prücsök, akkor elmondhattam volna, hogy én tényleg mindent megtettem.
És bár szeretném Simont hibáztatni, de a rossz döntést én hoztam. Az egyetlen személy, aki hibáztatható, az kizárólag én vagyok. Egy jó döntésre képtelen, a józan észre nem hallgató idióta barom állat, aki cserben hagyta a legjobb barátját, azt, aki mindennél és mindenkinél többet jelentett a világon.
Nem érdemlem meg, hogy éljek, hiszen én magam csak egy undorító GYILKOS vagyok.
P.S. Ez most elővezetése a következő posztoknak, hogy jobban megértsétek, milyen lelkiállapotban voltam, amikor elszakadt a cérna. Persze a tények nem változtak, még mindig így gondolom. Még mindig kínoz a bűntudat, még mindig nem tudok továbblépni és még mindig sírógörcsöt kapok, ha eszembe jut. Vagy Simon kerül előtérbe. Vagy amikor csak a pénz. Sosem fogom megbocsátani magamnak, amit tettem Prücsökkel. SOHA
2 comments:
Szia!
Már olvasom egy ideje a blogodat, de még soha nem írtam kommentet.
Eddig már kétszer töröltem vissza, mert borzasztóan nehézkesen megy a dolog, de most úgy gondoltam, hogy nem olvasom vissza, így az eredmény is valószínűleg roppant suta lesz, sajnálom. :/
És igaz ugyan, hogy nem fogalmazok jól, de a történet SZOMORÚ, úgyhogy ha ilyesmihez nincs kedved, inkább töröld ki az egészet, vagy a következő bekezdést hagyd ki!!!
Középiskolás koromra sikerült a szüleimtől kikönyörögni egy macskát. Fekete-fehér, idegenekkel szemben nagyon bizalmatlan, előlük elbújós cica volt. Az első pillanattól imádtam. (az a macskautálók szerint „macskabuzi” imádat. Tudod, mikor a macsi melletted alszik éjszaka, és nem húzod ki a feje alól a karod, mert olyan szépen dorombol..) Annyira jó volt, hogy mikor hazamentem a suliból, vagy később az egyetemről egy igazán borzasztó nap után, amikor semmi nem sikerült, összevesztem a szüleimmel is, és egészében véve egy csődtömegnek éreztem magam, akkor is tudtam, hogy este lesz legalább egy fél óra nyugi, amikor csak elüldögélek, Lujza majd dorombol az ölemben, és nem kell közben idegeskedni, bosszankodni, veszekedni, egyszerűen Béke lesz.
Aztán végeztem az egyetemen, kb. 2 hónapja dolgoztam, mikor a cicám kezdett kicsit furán viselkedni. Visszahúzódó lett, kevesebbet evett-ivott, ritkábban kellett almozni.. Mondtam a szüleimnek, hogy vigyük el állatorvoshoz, mert vmi nem stimmel vele. Ők azt mondták, hogy „ugyan, nincs ennek az állatnak semmi baja.” Eltelt több, mint egy hét, amikor (életemben először- igen, tudom, hogy fura, hogy ilyen idős koromban volt az első ilyen alkalom - ez a rész nem túl egyszerű, nem is túl érthető, meg nem is tartozik ide, úgyhogy nem folytatom) sarkamra álltam, és mondtam anyunak, hogy márpedig, ezt a macskát elviszem orvoshoz.
Elvittük. Az állatorvos megnyomorgatta a hasát, majd közölte, hogy a cicának szorulása van, és adjunk neki olajat.(mikor rákérdeztünk, hogy milyet, a doki azt mondta, hogy az mindegy.) A mai eszemmel ezen csodálkoznék, és mennék másik állatorvoshoz, de akkor elöntött a megkönnyebbülés, hogy csak ennyi a baj, és milyen könnyen orvosolható. Úgyhogy macskával haza, bevittük a fürdőszobába, én lefogtam, anyám meg próbálta belenyomni az olajat. Nem ment túl jól. Szegény jószág farolt, prüszkölt, stb. Próbálkoztunk két napig, gyakorlatilag eredmény nélkül. Harmadik nap mikor hazaértem a munkából, a cica óriásira dagadt hassal rohant elém. Vissza az orvoshoz. Ő közölte, hogy nem tud mit csinálni vele, ha majd fájdalmai lesznek, vigyük vissza hozzá, és elaltatja.
Mondtam, hogy nem. Anyu még aznap elvitte egy másik állatorvoshoz, aki megpróbálta megmenteni, de nem sikerült. Hasnyálmirigyrák.
Egy héten belül elköltöztem otthonról, mert ha megfeledkeztem magamról, azonnal előjöttek a „macskás” szokások (konyhában a szék egyik oldalára ültem, hogy elférjen mellettem, és néha el tudjon csenni egy-egy falatot, ilyesmik), aztán mikor észbekaptam, akkor meg elbőgtem magam. És azon járt az agyam, hogy miért hagytam magam meggyőzni, hogy nincsennekazállatnaksemmibaja, miért pont ehhez az állatorvoshoz vittük, miért nem vittük el máshova is… De a legeslegjobban az bánt, és ez még ma is, hogy minek gyötörtük szerencsétlent azzal a kva olajjal. És ezen még most, sok-sok évvel később is elbőgtem magam.. Ahelyett, hogy csak dédelgettük volna szegényt az utolsó héten.
Tehát amit végül is mondani szeretnék, az az, hogy szerintem ne azon gondolkodj, hogy mit nem tudtál megtenni Prücsökért. Sokkal fontosabb, hogy vele voltál, és nem stresszelted szegény macsit az állatorvosi látogatásokkal, nem kellett végigélnie a –gondolom- roppant kellemetlen vizsgálatokat, és egy fájdalmas műtéti lábadozást, egy rövid idejű, bizonytalan életminőségű túlélésért.
Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, meg ügyetlen is..
Era
Era,
nem volt ugyetlen.. es ertem amit mondasz, de nem erzem... ezert is kell majd terapiara jarnom, mert a rossz dolgokon keptelen vagyok tultenni magam, minden rosszat nagyito alatt latok, minden negativ dolog, a legaprobb is oriasi, hat meg az alapbol nagy gondok... egyszeruen keptelen vagyok megbirkozni a problemakkal.. szoval ertem a logikat, es tudom hogy en is ezt mondanam masnak, de most igenis bant, hogy nem tudtam megadni azt az 5% eselyt.. most a gyogyszerekkel kicsit jobb a helyzet, de talan az egy eves terapia utan lesz majd igazan nagy a valtozas...
Ja, es koszi.. azt is, hogy olvasod, hogy megerted, hogy irtal, es hogy probalsz segiteni.. nem biztos h elhiszed, de sokat jelent..
Post a Comment