A terápia miatti telefonos interjú nem igazán végződött jól. Mindenről beszéltem és ez ahelyett, hogy felszabadított volna, csak előhozta és felerősítette a régi rossz emlékeket (agresszív és manipulatív párkapcsolat, zaklatás, rossz döntések sorozata és legvégül Prücsök halála). Minden egyes balul sikerült történetet egyszerre láttam a szemeim előtt, mintha 30 tévékészüléken néznék ugyanennyi különböző horrofilmet. Ez később annyira bedurvult, hogy elszakadt a cérna.
De még előtte felbasztam az agyam azon, hogy hetekig könyörögtem hogy adja oda a Council Tax (helyi adó ingatlanokra, ha bérled, akkor is), és nem adta oda, aztán kezembe került az utolsó felszólítás, vagyis nem is fizette ki, szóval utolsó pár fontomat erre szántam, mert az én nevem is rajta van a számlán és nem akartam bajba kerülni.
Egyre több aprósággal idegített fel az idiótája, de hogy ehhez még a régebbi problémák is előjöttek, na meg hogy újra nekiálltam alvajárni, miközben önkárosító tevékenységeket végeztem, ráadásul itthon voltam szabadságon, így marha sok időm volt gondolkodni, ami bizonyos esetekben csak árt. Mint most.
Május 22-én este teljesen elvesztettem minden kontrolt. A következő 3 hétre egyáltalán nem emlékszem, pár kép van csak meg, szóval mindent a naplóm alapján írok, még szerencse, hogy nem felejtettem el vezetni.
Arra emlékszem, hogy ülök a sötétben a nappaliban és kegyetlenül bőgök és Koki próbál vígasztalni. Következő kép már a mentőben ér, mikor megszámolják hány pirulát vettem be (98), aztán a sziréna hangja.
Nem tudom, mikor ébredhettem fel először, de egy fekete nő kérdezősködött, fogalmam sincs hogy mit. Aztán jött a kórház pszichiátere, próbáltam kommunikálni, de folyton bealudtam és félig magyarul dumáltam, így visszajöttek később. Ekkor az rémlik, hogy megkérdezték, szerintem hány óra lehet, én este 8ra tippeltem (következő nap), de arra nem emlékszem, hogy ez jó válasz volt-e. És semmi másra sem, többek között arra sem, hogy beleegyeztem volna, hogy akkor átvisznek az Opalra (ahol úgy szerettem lenni legutóbb).
De arra emlékszem, hogy belázasodtam, így kaptam még 3 adag infúziót, és hogy ötpercenként kapcsoltam szét az ekg és mászkáltam az infúzióval wc-re, meg hogy nagyon remegtem (gondolom mellékhatás), így a mozgáskoordinációm sem volt éppen tökéletes.
Harmadnap hajnali 5 körül vittek át a pszichiátriára, de nem az Opalra, hanem bár ekkor még nem tudtam, de nagy szerencsémre a Topazra, mert előzőn nem volt hely. Rögtön éreztem a különbséget. Mivel továbbra is nagyon remegtem, azt hitték fázom, egy bentlakó rám is terítette a pulcsiját, de szépen megkérték, hogy hagyjon békén.
Elvették a telefontöltőmet, de még a headsetet is, valamint leszedték a madzagot a kulcsomról, amivel a nadrágomhoz kötöttem.
Még mindig nagyon álmos voltam, meg szédültem, szóval elmentem aludni. Tíz környékén rámdörömböltek, hogy vegyem be a reggeli gyógyszerem, mert átaludtam a gyógyszerosztást, valamint a reggelit is, szóval minium igyak egy teát. Nem úszhattam meg.
Délben se hagytak békén addig, amíg nem ettem valamit. Vagy háromszor kopogtak be, hogy ebédidő, tessék enni, egyszerűen lehetetlen volt kihagyni. A pulcsis nő a szomszédom, nyitva van az ajtaja egész nap, egy ápoló ül az ajtóban és figyeli mit csinál. Ebédnél is magyarázott valamit, de rászóltak, hogy hagyjon békén, üljön le és egyen.
Később meg volt az általános orvosi vizsgálat is, a hőmérsékletem már elfogadható volt. Simonnak vagy ezer smst írtam, hogy mit hozzon be. Előkészítettem egy kórházcsomagot, mikor az előző kórházasdi után folytatódott az alvajárás. Mikor behozta (természetesen a látogatási idő UTÁN) a cuccot, a laptoptöltőt azonnal elvették, de mind a laptopot, mind a telefont feltöltik kérésre az irodában.
A gyógyszereimet első perctől kezdve kaptam. Nem tudom, észreveszitek-e micsoda különbség van a két osztály között, és ez még csak az első napom az új helyen. Még első nap megint elővették a Care Plan-t, ugyanazokkal a kérdésekkel, hogy írjam le magam, mit gondolok hol leszek egy év múlva. Valahogy úgy éreztem, hogy most érdemes lenne leírnom, de nem igazán éreztem semmit. Alig pár szót írtam, csak arra emlékszem, mennyire elegem volt a világból, mennyire nem akartam fizikailag létezni. Csak szorongattam a Ziráfot és abban reménykedtem, ha felébredek legközelebb, talán minden más lesz.
0 comments:
Post a Comment