Június 13. csütörtök. A saját dokimat megint nem láttam. De már kezdenek az arcok ismerősek lenni. Az van, hogy most a rajzolás a probléma, hogy nem csinálok semmi mást. Nem veszek részt közösségi dolgokban. Szerintuk ez nem egészséges. Szerintem meg de. Szóval majd hétfőn átjön valaki megdumálni, hogy milyen napirendem legyen, aztán nekem meg tartani kell magam ahhoz.
Végre megismerkedtem a mosógéppel-szárítóval is. Utóbbival még életemben nem találkoztam, azt hittem, hogy összehajtva kell betenni a ruhákat és úgy is vesszük ki. Jólvan, röhögjetek csak :)
Ekkorra már hatalmas rajongótáborom alakult ki a rajzolás miatt. Főleg az ápolók ömlengtek. Minden képem eltették a mappámba, ha éppen nem egymásnak mutogatták. Megrendelésre rajzoltam már hangokat is, néha még betegek is meg-megálltak mellettem, amikor az ebédlőben rajzoltak és mindig mondtak egy-egy dícsérő szót. Hát nem mondom, hogy rosszul esett:)
Aztán Simonnak leadtam a rendelést, hogy mi kell: vízfesték és körző. De arra kifejezetten emlékszem, hogy azt mondtam, ha mondjuk mittomén 50 font lenne, hagyja a fenébe. Megvett mindent, többet is. Mennyiért? 51 fontért persze, azt hittem nem kapok levegőt. De a kártyámat még mindig nem kaptam vissza, de másra még mindig nem emlékszem, szóval fene tudja miben egyeztünk meg.
Mondjuk ezek a festhetős ceruzák bejönnek. Tököm tudja hogy hívják magyarul, angolul watercolour pencil, kiszínezed a cuccot a cerkával, aztán nedves ecsettel elmázolod, így a festékanyag szétkenődik a papíron. Halál kafa, imádom.
Simon folyamatosan 8 után érkezik, általában negyed 9kor. Mikor van vége a látogatási időnek? 8-kor. Ezzel minden nap kiidegel, mert igenis idegesít, hogy nem lehet normálisan beszélgetni, mert már késő van és a nővérek is néznek, meg fél 9kor műszakcsere van, addigra el kell mindenképpen mennie. De amúgy sokszor ittasan jön, ami külön frusztráló, mert persze inni van ideje, de időben jönni nem. Egyébként amikor hoz nekem valamit, mert megkérem rá, akkor örülök, hogy jön, de máskülönben nem. Megint úgy csinál, mintha minden rendben lenne, fogdossa a kezem, én húzom elfele, de nem veszi észre, meg folyton ölelget. Hiába mondom, hogy ne jöjjön minden nap, mert az idő, energia és PÉNZ, mert az idióta állatja nem ám bérletet venne, mindig csak feltölti a kártyát a barom, így akár többszörösét is elköltheti annak, mint amennyibe a bérlet kerülne.
De. Az nagyon jól esett, amikor az egyik éjszakás nővér közölte, hogy engem mindenki nagyon szeret. Nem beszélgettünk erről, egyszerűen csak mondta, hogy tudjam, hátha nem vettem észre. Aztán szóltak, hogy lesz egy HOPE WALL nevű konferencia, a reményről, és lehet készülni bármivel, és szeretnék, ha én festenék/rajzolnék valamit, mert szerintük biztos tudnék valami szépet alkotni.
Szóval vasárnap neki is láttam. Kemény meló volt nagyon, 22 órámba került az elejétől a végéig, nettóban. De megérte.
Amúgy szinte semmilyen stresszforrás nincs a Topazon. Simonon kívül, meg hogy állandóan bennem a félsz, hogy átkerülök az Opalra. Az egyetlen dolog, ami bosszant, mikor átírják a menüm. Ez úgy működik, hogy minden nap kitöltöd a következő napi kajákat ebédre meg vacsira. Én túl sokat ettem, első héten híztam egy kilót, szóval egyre kevesebbet jelölök be, sokszor csak a desszertet vacsira. Na ezt folyton felülbírálják, mert ők úgy gondolják, ez túl kevés. Valahol értem őket. De azért nagyon bosszant. Innen is látszik, hogy bizony még túlreagálok dolgokat.
Hétfőn megint nem láttam a dokimat, csak az unszimpi pasi jött át 5 percre, hogy mizu. Nakösz. Aztán jött a csajszi a napirend miatt, hát nem is igazi napirend volt ez, hanem hetirend. Be kellett jelölgetnem csoportos dolgokat, hogy mikre megyek el, de rögtön az aznapit elblicceltem, mert nem volt kedvem kimenni messzire, mikor ott volt a festenivaló az asztalon.
Mikor kész lettem a Reménnyel, véletlen meglátta egy nagyon szimpatikus pacák, később kiderült, hogy Dariusnak hívják és terapeuta (ez jóval később esett le). Ő először is nem hitte el, hogy nagyjából két hete kezdtem el rajzolgatni, valamint pár napja festeni. Azt mondta, van valaki, aki segít művészeti cuccokat eladni, kiállításokon keresztül és főleg egykori/jelenlegi pszichiátriai betegek a kiállítók. Szól neki, mert szerinte a rajzaim nagyon jók. Na itt leesett az állam.
Másnap meg is történt a találkozó, én meg nem tudtam hova bújjak, merre piruljak. A rajzaim 95%-át imádta! Mindenképpen szeretné majd a kiállításon látni őket! Csak meg kell beszélni, mikor hol hogyan merre hány óra. Köpni-nyelni nem tudtam.
Közben másik professzionális dícséretet is kaptam. Rydal-lel elég jól kijövünk, nagyon aranyos, jólelkű csajszi, csak kicsit el van veszve. Imádja a képeim. A párja festő, de nem úgy mint Hitler. Nos, neki is nagyon tetszenek a "műveim" és ő sem akarta elhinni, hogy csak most kezdtem. Na ez így most már sok:)
Kedden volt közös játék, én találtam sakkpartnert, szóval kemény egy órát közösségben töltöttem. Juhé!
Szerdán megint jelen voltam a community meetingen. Kiderült, hogy van egy therapy room, ami általában zárva van, kérésre kinyitják, van benne 4 kényelmes szék, 2 asztal, könyvek, játékok, festőcuccok, filctollak, papírok, még egy számítógép is, bár internet nélkül. Így nem kell az ebédlőben festenem, mert van egy új beteg, aki órákig hangosan telefonál az ottani készüléken. Mindig lefekszik a földre, és csak mondja és mondja. A telefon öt percenként csörög, na meg kajaidő környékén én hiába végzek 5 perc alatt, a többieket nem rámolhatom ki onnan, csak mert festeni a szeretnék. A szobákban meg nincs asztal, csak egy éjjeli szekrény és tapasztalatból mondom: gerincgyilkos.
Szóval átköltöztem oda festeni. Na meg ugye amikor egy ápolónak csinálok épp képet, akkor jobb ha nem látja, ha már meglepi.
Más is alakul, mint púpos gyerek a prés alatt. Egyik nap jött egy új fiú, Prachant. Egy szót se szólt soha, csak mindig nagyon halkan megkérdezte, leülhet-e az asztalhoz. Kialakult egy szokás. Én rajzolgattam/festegettem az ebédlőben, ő ült velem szemben a teájával/kávéjával vagy épp semmivel és nézte mit csinálok. Valamiért nem volt zavaró. Mert nem bámult, mint egy hülye, inkább érdeklődve nézte. Aztán egyszercsak, mikor mentem kávét csinálni, hirtelen rámköszönt. Mosolyog. Nem tudom miért, de vissza kellett mosolyognom. Örültem, hogy jobban van.
Simon csak egyre jobban idegesít. Akárhányszor kiejtem a számon a "normális" szót, mindig fujjognia kell, meg keresztet mutogatnia az ujjaival. Ez időnként vicces, de mikor egy kurva mondatot nem tudsz végigmondani enélkül, az már zavaró.
0 comments:
Post a Comment