Második kör - bukta

Június 6-át írunk, csütörtököt. Második wardround.

Itt már felkészülve mentem az Opalra, vittem egy készülő rajzot magammal. Így egyrészt lefoglaltam magam, másrészt ha bele vagy mélyedve valamibe, kevésbé fognak zaklatni. Nem tudom miért, de bevált. Összesen csak annyi időre zavartak meg, hogy közöljék, milyen fasza, amit rajzolok, de amúgy békén hagytak, így én sem voltak síkideg amíg várakoztam. Az én dokim megint nem volt jelen, csak a másik, akivel anno még az alvajárás miatt beszéltem sürgősségi alapon. Így legalább egy ismerős arc volt ott. 

Az aggasztó gondolataim miatt új gyógyszert kapok és a líthiumot is megemelik, az antidepit és a nyugtatókat elhagyjuk és minden gyógyszert átraknak estére. Ja, persze maradok még.

Egyik szemem sírt, másik nevetett. Sírt, mert hiányoztak a cicák és belegondoltam, hogy ez a kihagyás milyen anyagi vonzatokkal jár majd, de nevetett, mert végre biztonságban éreztem magam és tudtam, hogy most végre segítenek rajtam.

Amire nem emlékszem, csak az sms-eim átnézéséből derült ki, hogy ezen a napon odaadtam a kártyámat Simonnak, mert ki kellett fizetnie a council tax-ot. Hát tuti nem voltam magamnál, mert egyrészt soha senkinek nem adtam még oda a kártyámat, másrészt legutóbb is telefonon keresztül, interneten fizettem be, szóval csak el kellett volna hoznia a számlát. De mivel nem emlékszem az esetre, gőzöm sincs mit mondott. Ennek még jelentősége lesz. (Hát persze.)

Másnap reggel jött egy nőci beszélgetni az új gyógyszerről, ami elég komoly antipszichotikum és meggátolja a negatív idióta gondolataimat vagy legalábbis lecsendesíti őket, azonban sokszor van mellékhatása, így kaptam egy füzetecskét is, ami elregél mindent. Az állam leesett, hogy mi van itt. Nem csak hozzádvágnak egy új bogyót, de személyesen konzultálnak róla. A lítium miatt is folyamatosan vesznek vért, mert bizonyos érték alatt nem használ, bizonyos érték felett meg toxikus. Szuper. Ja, amúgy a lítium hangulatstabilizáló. Egyik legjellemzőbb gyógyszer a bipoláris zavarnál. 

Este az egyik ápoló közölte, hogy taníthatnám rajzolni a többieket, mert jó elfoglaltság. A gond csak az, hogy én se tudok, csak unatkozom. Bár szokás szerint, mint mindent, ezt is túlzásba viszem. Evés-ivás-wc-alvás-rajzolás ötszögben élek. Az amúgy különösen tetszett nekik, amikor elkezdtem dokik, ápolók hangjait lerajzolni. Szinesztézia a megnevezése ennek, ha jól emlékszem. Mikor hangok színekké, ízekké vagy bármilyen módon érzékelhető dologgá válnak. Fura. Én sokáig azt hittem, ez normális és mindenki ilyen, de aztán kiderült, hogy nem, akkor furabogárnak kezdtem érezni magam és elfolytottam. De most újra kezd egyre erősebbé és intenzívebbé válni ez a fajta érzékelés és marhára élvezem!

Mivel sehogy máshogy nem tudtam kontrollálni magam, csak a rajzolással, így elég hamar durván megszállott lettem. Az erőltett dolgokon (evés, gyógyszerosztás) SEMMIT nem csináltam, így a személyes higiénia is kicsit elmaradt. Mert ahogy befejeztem egy képet, már jött a következő ötlete és nem lehetett nem megcsinálni, mintha valami belső erő kényszerített volna, hogy ezt bizony le KELL rajzolnod, mert ha nem, akkor valami baj lesz. Szóval a kényszerességem ismét előtérbe helyezte magát. Ez egy ideig fel se tűnt, észre sem vettem. Aztán egyik nap valahogy megvilágosodtam és írtam magamnak egy napirendet, hogy ne felejtsem el az alapvető dolgokat és majd ezek UTÁN lehet rajzolni.

Következő hétfőn nem láttam a dokimat, helyette jött vmi pasi dumálni, lehet hogy ugyanaz? Ha igen, akkor ez az ürge, aki kinezetre nagyon hasonlít az egyik exemre, kifejezetten jó pasi :) Mondta, hogy azon kívül, hogy bipoláris meg borderline is vagyok, tényleg túl sok minden van rajtam, szóval mindenképpen szükségem lesz terápiára, fel is rakat a várólistára, ami sajnos alsó  hangon is 12 hét. Hát ez van.

Aztán vacsora után teljesen kiakadtam. Jött Sarah, hogy valamikor este át kell költözzek az Opalra, mert végre van szabad helyük. Ettől én sokkot kaptam, mert már láttam a különbséget a két osztály között és én oda SEMMILYEN körülmények között nem akartam menni, elkezdtem bőgni. Tíz perc múlva jött, hogy sztornó, mert közben jött oda új beteg. Próbáltam lenyugodni, de nem ment, így kaptam nyugtatót. Ám semmit nem ért, mert úgy egy óra múlva jött Kara,  hogy akkor most rögtön azonnal pakolnom kell és megyek át az Opalra. Itt aztán végérvényesen szétestem. Úgy elkezdtem bömbölni, hogy állni se tudtam már tőle, se beszélni, se levegőt venni, csak bömböltem és bömböltem és remegtem és folyt a könnyem. Aztán elmentek intézkedni, én meg bebújtam a szekrénybe és ott bömböltem tovább. Ott valahogy biztonságosnak tűnt, mintha onnan nem tudnának átvinni. Tudom, logikátlan, de a félelem hülye dolgokra képes.

Mikor látták, hogy mennyire felzaklatott a dolog, elintézték, hogy ne kelljen mennem. Akkor még nem tudtam, hogy végleg áttettek a Topazra. A következő pár nap félelelemben telt, hogy mikor szólnak megint, hogy mennem kell. Tudtam, ha oda áttesznek, a javuló állapotomból semmi sem marad, csak visszaesek, aztán megint hazudok, hogy kiengedjenek, az ápolók úgyse fogják észrevenni, mert le se szarják hol vagyok és mit csinálok és akkor majd x hét múlva megint itt fogok kikötni, már ha túlélem.

És én most változtatni akartam ezen. Végre éreztem, hogy történik valami pozitív,  hogy jó kezekben vagyok, ezt nem adtam volna fel semmi pénzért.

Apropó pénz. Pont ezen a napon írtam Simonnak, hogy elfelejtette visszahozni a kártyámat, de ignorálta. Mivel nem emlékszem az Opalos sztorin kívül másra és a naplómba sem írtam, így fogalmam sincs hogy szóban mi hangzott el.

Szerdán átjött egy nőci az Opalról, hogy megszeretné mutatni a rajzaimat egy art therapist-nak, ami - mondanom sem kell - nem történt meg. Pedig jó ötletnek tűnt. De hát az Opaltól mit várok?

És ez a szerda volt az első jele a nagy változásnak. Részt vettem a community meetingen, ahol ötleteket adhatunk, hogy lehetne jobbá tenni az életet itt, vagy felmerülő problémákat beszélhetünk meg. Pl ne kopogjanak a nővérek túl hangosan, mert megijesztenek minket, vagy legyen több színes ceruza és játék, tanuljunk jógázni, ilyenek.

A meeting után kis cserfeske voltam vagy egy órán át. Ez volt az első nap, amikor jól éreztem magam.