Június 20. csütörtök. Egész reggel semmibe nem mertem igazán belefogni, mert mindig máskor kellett mennem az Opalra rapportra. De csak nem jöttek. Végre nekiláttam enni, amikor közölték, hogy bocs, de most kell mennem. A kajámat félreteszik nekem. Szuper.
Hát simán befejezhettem volna, mert vagy egy órát vártam megint. Bemásztam az ottani női szobába, ennek ellenére kétszer kellett kihessegetnem a pasikat, persze senki nem törődött ezzel. Ettől függetlenül sokkal nyugisabb hely volt, mint az ebédlő. Megint vittem magammal rajzot, hogy lefoglaljam magam.
Tényleg azt hittem, hogy hazaengednek. De nem. Miért is? Mert a négy hét alatt egyszer sem hagytam el a kórházat. Pedig megtehetem, mert nem köteleztek a pszichiátriára, hanem önkéntes alapon vagyok ott, így kíséret nélkül elmászkálhatok jobbra-balra, csak szólnom kell, meg beírnom magam a könyvecskébe. Úgy meglepődtem ezen, hogy nagyon ellenkezni is elfelejtettem. Csak azt mondtam, hogy ez nálam normális, egyszer két évig nem hagytam el a lakást. Na ez nem segített.
Mivel eléggé remegek az új gyógyszer miatt, ami mondjuk vicces kivülről, mikor nem találom el a szám a kanállal, de megélni nagyon nem móka, pláne mikor hirtelen megrándul a kezem, ami mivel konyhán dolgozom, igazán veszélyes lehet. Igy csökkentették az antipszichotikumot, de megemelték az altatót. Na majd elválik.
Mire visszaértem a Topazra, 2 óra előtt nem sokkal, a kajámat már kidobták. De maradt némi sali, meg egy joghurt. Kicsit bosszantott, mert csokipuding volt a desszert és az nagyon finom.
Később beállított egy egyetemi hallgató, aki szerintem pszichiáternek készül, hogy tanulmányt kell írnia valakiből és az Opalon neki azt mondták, én jó alapanyag lennék. Azóta se tudtam eldönteni, hogy ennek most örülnöm kéne, vagy sem. Jól feltartottam szegénykémet, vagy 12 oldalt írt, nagyon boldog volt. Sokmindenről beszéltem. Érdekes, hogy nem sírtam, amikor az agresszív párkapcsolat szóba került, de sírtam, mikor Prücsökről beszéltem. Hiába, ez a seb mindegyiknél nagyobb.
Amúgy elkezdtem hiperaktív lenni. Ez a bipolaritás jó oldala. Mikor egyszerre több dolgot csinálsz, nagyok kreatív és produktív vagy, emelkedett a hangulat, rengeteg ötlet jön. Iszonyat jó. Ez a fajta állapot még pozitív, még kontrollált. Azt hittem, már nem jöhet több ötlet a rajzokra, de csak jönnek és jönnek.
Aztán jött egy új páciens, Romeo, egy fekete srác, állandóan fülhallgatóval a fején. Hangos, harsány, kirívó. Mivel emlékeztet valakire, aki miatt van pár nem jó emlékem, így rögtön megijesztett. Romeo semmit nem csinált, de én halálra rémültem tőle. Egyszer pont Karával beszélgettem a terápiás szobában, mikor bejött, levágódott a székre, hogy megnézze van-e net a számítógépen. Én azon nyomban összepakoltam minden cuccomat és szó nélkül távoztam, mindegy volt, hogy ő közölte, hogy elhagyja a szobát, egyszerűen nem bírtam ott maradni tovább, nem kaptam levegőt, mintha mérget vagy savat öntött volna szét. A szobámba rohantam, remegtem, nem bírtam a rajzolásra koncentrálni, csak feküdtem az ágyon és bőgtem, és 3 rajzom közül egyet ki is vágtam a picsába.
Ez így ment vacsiig, a függönyt is behúztam, elment mindentől a kedvem. Nem maradt észrevétlen, hogy ki sem dugom az orrom a szobából és mikor jött az óránkénti csekkolás, nem látták hogy festenék, csak azt, hogy a takaró alatt rejtőzködöm.
Gyorsan el is terjedt a nővérek között, hogy az új fiútól félek, az esti gyógyszerosztásnál mondták is, hogy nem kell félnem, ők itt vannak, és az új fiú jó gyerek. Mondtam hogy a hiba bennem van, ő nem csinált semmit, de azért megnyugtattak, hogy ők itt vannak, semmi baj nem történhet. Ez már olyan volt, mint egy nagy család része lenni. Ahol figyelnek rád és szeretnek és megóvnak. Nem túl sokszor éreztem én ezt az életemben.
Aztán éjjel eszembe jutott egy ötlet, hogy társasjátékot kéne csinálni a kórházi életből. Sok infót nem tudnak a betegek, esetleg túl félénkek megkérdezni, így meg játékos keretek között lehetne megtudni a dolgokat a kórházról, a bentlakásról, a szabályzokról, esetleg egymásról. Neki is láttam. Sajnos be kellett volnom pár ápolót, mert pl nem tudok nyomtatni, az ollóhasználat tiltott, na meg az angolomat is át kell nézni. Minden műszakban volt egy-egy segítőm, mindegyik el volt kápráztatva az ötlettől, teljesen lenyűgöződtek, hogy nagyon magyartalanul fejezzem ki magam.
Csináltam kártyákat is hozzá, először csak a kategóriákat gyűjtögettem, és bluetact-tel nyomtam fel a falra a papírokat (ez ilyen kék gyurmaszerűség, minden felületen ragad, de simán le lehet szedni, nem hagy nyomot vagy ragacsot). Persze mikor a kérdéseken dolgoztam a szobámban és nem mozdultam ki, megint feltűnést keltett, szóval újabb és újabb embereket kellett beavatnom. Obi, kinevezett ápolóm (a named nurse-re talán ez a legjobb kifejezés) teljesen el volt ájulva, szerinte ezt az egyetemre is el kellene küldeni segédanyagként, meg micsoda óriási ötlet, meg különben is, akár designer is lehetnék, aki anyagokra talál ki mintákat, mert hatalmas tehetség vagyok, mindenképp csinálnom kell ezzel az áldással valamit. Szóval irultam-pirultam egy jó adagot.
Később teljesen megvilágosodtam. Mivel a laptopom képernyője azóta tropa, hogy leejtettem, bizonyos (kb 15) szögön túl nem hajlandó működni, így elég nehéz látni, mi folyik rajta. De a terápiás szobában volt egy számítógép. Szóval összekötöttem a laptopot a monitorral, meg billentyűzettel és egérrel, aztán ahogy otthon, a telefonom internetét megosztottam wifin keresztül és voálá, kész a kis iroda. Felvittem a kártyák kérdéseit gépre, meg a játékszabályt, egyebeket, emailben átküldtem Sarahnak, aki kijavította őket, majd kinyomtatta és kivágta. Közben én nézhettem a sorozatomat is és festhettem meg ragasztgathattam.
Hétfőn egy másik osztályon kellett aludnom. Minden cuccomat össze kellett szedni, a művészi dolgokat a terápiás szobába rámoltam, a többit vittem magammal. Sajnos délután már elkezdődött a migrénem, ami nagyon erős volt. Ami még rátett, hogy nem mondták meg, hogy hol kell aludnom. Állandóan az volt bennem, hogy így akarnak átcsalni az Opalra, aztán ott kell maradjak. Szerencsére nem. Az Emeraldon kellett aludnom. Senki nem zavart, de mivel valamiért ők férfit vártak, a női szoba, ahol aludni kellett, borzasztó állapotban volt. Szennyes a sarokban, nagy kupacban. Mint jó OCD-s, nem tudtam úgy hagyni, szóval összehajtogattam és rendszereztem őket. A fürdőben a tükör törött, mindenhol fogpaszta, a wc-ülőke ragad, csak levitálva mertem pisilni és lábujjhegyen közlekedni. Hatalmas pororoszlánfalkák a szék alatt. Hiába kaptam új ágyneműt, a párna vmiért nikotinszagú volt. A migrénem meg csak erősödött, borzalmas éjszaka volt. Reggel viszont a kávé után rögtön mehettem vissza, hát röpültem, mint a nyíl!
Sajnos szobám az nem volt, de mivel a Topazon aznap volt a wardround, így valószínűsíthető volt, hogy valakit hazaengednek és lesz szobám. Na itt esett le, hogy én már véglegesítve vagyok ide. Nem nagyon érdekelt hogy nincs hova mennem, az én új irodám a terápiás szoba, mindenki ezzel viccelt, úgy beettem magam oda.
0 comments:
Post a Comment