Az első új lakó utáni reggelen sikerült lázzal ébrednem, valószínűleg az első hideg éjszakám rátett a még francia földön szerzett megfázásomra, valamint a fáradtság és izgatottság sem igazán segített. Egyszer már volt ilyen, de akkor még időben kaptam el a lázt, így viszont már el kellett volna indulnom, amikor realizáltam a helyzetet. Igen ám, de hirtelenjében nem tudtam, mit csináljak, valahogy értesíteni kellene a hotelt, így aztán küldtem azoknak sms-t, akiről úgy gondoltam, hogy reggel lesznek benn (és akiknek meg volt a számuk.)
Ákos vissza is hívott serényen, kiderült, hogy ő meg másnapos, de annyira, hogy még haza sem jutott, mert sikerült elaludnia a buszon, és akkor épp azt sem tudta, hogy hol is szállt le, de nagyon kedvesen elmondta, hogy elküldi a hotel számát, hívjam szépen, ott kérjem a duty managert, és csak mondjam el hogy ki vagyok, melyik részlegen dolgozom és hogy beteg vagyok, nagyon részletezni nem kell, és ennyi.
Na fel is hívtam a dm-t, hogy lázam van, nem tudok menni, aki rögtön le is pirított, hogy miért műszakkezdés előtt csak egy órával telefonálok. Ó hát hogy egy taliga felizgult aprómajom kapjon el egy sötét sikátorban! A nap további részét átaludtam, kiütött a lázcsillapító rendesen, aztán meg a fájdalomcsillapító, mert a fejem is rázendített.
Estére már nagyjából tűrhető állapotba kerültem, akkor telefonáltak D-ék, hogy hamarosan jönnek még új lakók, mindjárt odaérnek, fogadjam őket, mutassam meg a szobájukat, egyebek. A „hamarosan”-t kezdtem újraértelmezni, mikor kb. éjfélkor meg is jelent a pár, sűrű bocsánatkérés közepette. Én meg próbáltam nem ideges lenni rájuk, mert ők arról tényleg nem tehetnek, hogy nincsenek kulcsok másolva, és hogy nekem csak az utolsó pillanatban szóltak. Igyekeztem elregélni mindent, amit eddig tudok a környékről, aztán végre eldőltem.
Szinte minden napra jutott aztán új lakó, míg majdnem megtelt a ház, valamint rájöttem, hogy akármennyire is félek az angolul való beszélgetéstől, igenis erőltetnem kell, különben sosem fogom megtanulni. Az elején még a szokásos csapdába esve próbáltam először nyelvtanilag összeállítani a mondataimat, aztán rájöttem, hogy így viszont soha a büdös életben nem tudok majd időben kirukkolni a megfelelő kifejezéssel, válasszal, mert baromira sok idő elmegy azzal, hogy kitaláljam a helyes szórendet és igeidőt. Tehát egy idő után már csak a szavakat rakosgattam egymás után, mindenféle meggondolás nélkül, és rájöttem, hogy így is megértenek, és meglepődve tapasztaltam, hogy szókincsem elégnek bizonyult ahhoz, hogy időnként vaskos nevetésbe burkoljam a társaságot a vicceimmel.
Tehát szakítottam addigi hagyományommal, hogy a „back area”-ban főleg csak magyarokkal beszélgettem, természetesen magyarul, ami amúgy tilos volt, de elég hamar kitapasztaltuk, hogy melyik managernek bántja a kis fátyolharmatos lelkivilágát és ki az, akit aztán nagyon nem érdekel. Így születnek a magyarul kezdődő, de angolul befejezett mondatok, mikor közben megjelenik valamelyik „isten”, akitől kollektívan be kell szarni. Még jó, hogy ateista vagyok :)
Ezekben a napokban konfrontálódtam először az egyik, addig általam jófejnek vélt kollégámmal. Végülis nem volt nagy ügy, csak érdekes volt a szituáció. Megbeszéltük, hogy hétfőn meló után sörözünk egyet, és aznap aztán belecsöppentem egy beszélgetésébe, amiből kiderült, hogy előző nap nem volt nyitva a fodrász, így nem tudott hajat vágatni. Később még jó hogy megkérdeztem, hogy akkor meló után kinn vagy benn vár meg, mert ő tuti gyorsabban öltözik, mint én, mire nagy csodálkozó szemekkel közölte, hogy de hát ő ma fodrászhoz megy, mivel tegnap nem tudott, azt hitte, ez nekem egyértelmű, szóval a sörözés elnapolódik.
Öhm.. aha, tehát abból, hogy valaki előző nap zárva talált egy fodrászt, teljesen egyértelműen következik, hogy a másnapra előre lebeszélt sörözést lemondja, és még szólnia sem kell. Az ilyeneken fel tudom húzni magam. Szóval még ő csodálkozott, hogy én erre nem jöttem rá. Áááááh.
Sajnos nem csak humanoid lakóink vannak, hanem a méltán gyűlölt, és itt ritkának nem mondható ágyi poloska (bedbug), valamint a konyhában megjelentek a csótányok is, pedig esküszöm, nem énekeltem hívójelnek a lákukáráccsát! Előbbiek nagy valószínűség szerint már itt voltak, utóbbiak pedig az új hűtővel érkeztek, amiben annyi újdonság volt, hogy ebben a házban még nem járt. Most is csak a kis barátait küldte ki terepszemlére. D-ék megfogadták, hogy soha többet nem vásárolnak használt árut indiaiaktól (pakisztániaktól?).
Az ágyi poloskák főleg egy embert támadtak meg kegyetlen módon, Balázs kézfeje úgy nézett ki, mint aki mérges szömörcében kotorászott elásott kincs után, mindenki más csak maximum látta őket, hol élve, hol döglötten, vérben fetrengve az ágyBAN. Nem jó érzés erre a látványra kelni, higyjétek el. Persze pszichológiailag egy levágott lófej valószínűleg jobban megrémítene, pláne minden nap. Akit érdekel és erős az idegzete, itt láthat bogarakat és csípéseket is.
A betegségre visszatérve, ilyenkor a következő napon, mikor dolgozunk, ki kell tölteni egy „absent form”-ot, hogy miért hiányoztunk a munkából, ha betegség volt az ok, akkor látott-e orvos, és pontosan kicsoda, mi volt a bajom, milyen gyógyszert vettem be, mikor értesítettem a dm-t. Mivel egy pennyt sem fizetnek betegnapra (x napig biztosan nem), ezért tulajdonképpen eléggé magasról tesznek arra, ha valaki beteget jelent, de mindent szépen le kell papírozni. Hát rend a lelke mindennek!
(Ezt a bejegyzést 2011.02.15-én pótoltam, mert lusta dög vagyok!)
0 comments:
Post a Comment