MÍNUSZ HÁROM - Megérkezés :)

Elsején, a Második Nagy Napon hajnalban kelt a társaság, hogy tuti időben odaérjünk a komphoz. A konyhában olyan látvány fogadott, amit még sokáig nem fogok elfelejteni, és igazán nagyon fogom irigyelni Csilláéktól. Képzeld el, hogy állsz hajnalok hajnalán a konyhában, de nincs igazából mégsem sötét, mert a Hold nyújtózik befele az ablakokon, és ezüstös derengést von mindenre, amit elér. Az ég tiszta, a kontúrok élesek, te meg csak állsz ott, elfeledkezve a kávéról is, a lélegzetvételről is, mert annyira, de annyira a magadénak akarod tudni ezt a pillanatot, hogy még pislogni sem mersz. Szóval csudiszép volt, elmentettem azt a hajnalt :)

A komp felé minden rendben ment, bár Kokinak már rettentően elege volt a sok utazásból. Annyira sajnáltam őket, hogy megint berámolom a drágákat a ketrecbe, meg autóba, de tudtam, hogy most már hamarosan vége az egésznek, próbáltam bíztatni is a cilákat, de Koki magasról tett a mézesmázos hangomra, elege volt és kész, nyervogott, kaparta a ketrecet, minden baja volt, az összes szőrszála azt suhogta felém, hogy bekaphatnám.

Nagyon jó időt futottunk, mert jóval a tervezett idő előtt odaértünk. Az eggyel hamarabbi komp indulása előtt pár perccel érkeztünk. Úgy voltam vele, hogy gyorsan letudom a papírmunkát, becsekkolunk, még időben derüljön ki, ha valami mégsem jó, bár erre gondolni sem mertem. Legnagyobb meglepetésemre viszont, miután természetesen minden doksi rendben volt, közölték, hogy erre a kompra még felférünk, megvárnak minket. Pedig a foot passangernek minimum 40 perccel hamarabb kell a komp indulása előtt ott lenni, nem pedig 5 perccel, és a jegyem sem erre a kompra szólt, így rendesen ámultam és bámultam, na meg kicsit fel is borogatta a napirendet, hiszen Doverben később várnak majd. Nembaj, ugye várakozásban már nagyon jó vagyok, ennyit már kibírok, egy óra ide vagy oda, nem számít.

A papírok után a cicákat is beolvasták, szó szerint, ilyen kézi chipolvasóval, még csak ki se kellett venni őket a nyúlketrecből, csak ki kellett nyitni, hogy hozzájuk férhessenek, nagyon kedvesek voltak, és mosolygósak, és nem rémítették halálra a kis édeseimet. Aztán jött még egy pont, volt ilyen reptérihez hasonló beléptető rendszer, táskákat szalagra, meg berregőkapu is volt, ami nem berregett, és úgy kellett még két ember, aki segített áttolni a macsekokat rajta, mert hosszában is alig fértek be. Szerintem simán átvihettem volna illegális dolgokat a cicákkal, be se néztek a ketrecbe, pedig jól meg volt pakolva (többek között a poroltó is velük volt:) 

Itt volt az a pont, hogy majdnem elfelejtettem elköszönni, úgy szóltak oda Csilláék, hogy hékás, ja igen, innen már egyedül megyek, tényleg, kaptak és kaptam puszikat, ölelést, és majdnem el is pityeredtünk, pedig alig két napja találkoztunk először, de akkor is, ez egy igazán különleges találkozás volt. 

Kicsit furára sikerült ez a búcsúpillanat, mert én nagyon meg voltam már zavarodva az utazástól, hogy végre TÉNYLEG beengednek az országba, meg hogy hamarabbi komppal megyek, és hogy mi lesz egyáltalán, szétizgultam magam teljesen.

A procedúra után ott álldogáltam tanácstalanul, hogy most akkor mi merre hány óra, hol kell várnom, és hányas kapu, és mi van, de a pultos fickó megnyugtatott, hogy csak várjak, jönnek értem. Pár perc múlva meg is jelent egy láthatósági mellényes, majd kiderült, hogy nem férünk ki az ajtón, szóval azt is kellett kicsit szerelni, várt ránk egy kisbusz, berámoltuk a cicákat, a cuccaimat, aztán repesztettünk a komphoz. Ott az ürge látta, hogy kezd sírásra állni a szám, hogy nem lehetek a cicákkal, de nagyon kedvesen és figyelmesen elmagyarázta, hogy látod, itt ez az óriási guruló kalitka, ebbe betesszük a cicákat ketrecestül, meg azokat a táskákat, amik nem kellenek, itt nem lesz másik állat, sem másik cucc, én bezárom ezeket, te szépen felmész, az úton végig fenn kell lenned, aztán ahogy vége az útnak, lejössz, és itt vár majd minden úgy, ahogy itt hagytad, nem lesz semmi gond, senki nem tudja kinyitni, csak mi, szóval utazás után szépen várjál itt, és visszakapod a cicákat és a cuccokat. 

Nagyon nehéz szívvel hagytam őket ott, de tudtam, hogy tényleg biztonságban vannak, mert ha szét is szedik a nyúlketrecet, a második túl tuti nem jutnak. 

Felmentem aztán a legfelső szintre, nem volt egyértelmű nekem, hogy hol is utazhatok, de ez megfelelőnek tűnt, megettem az útra pakolt szendvicseket (finom volt Csilla, köszönöm:), meg a kapott innivalót, küldtem sms-t sokmindenkinek, hogy végre tényleg az utamon vagyok, és persze szóltam D-nek, hogy kicsit hamarabb érkezem, el is indultak aztán. A tájban nem volt mit gyönyörködni, víz mindenhol, néha hajó, de azért érdekes volt, még nem kompoztam, meg a csatornát se láttam, szóval legalább ez is pipa :)

Közben megírtam a Csilláéknál töltött időszak eseményeit, kitudja mikor lesz rá lehetőségem, tudtam, hogy jó ideig nagyon-nagyon fáradt leszek, és azt sem tudtam, hogy lesz-e net majd a szálláson, de azért erősen reménykedtem.

Doverben aztán rohantam lefele a szőröstalpúimhoz, nem is kellett túl sokat várni, csak úgy negyed órát kb, mire a járművek nagy része elhagyta a terepet. Addig őrködtem felettük. Egy másik ürge jött a cicákat kinyitni, érdekes egy figura volt. Olyan dr. House féle fószer, apám lehetne, markáns, szikár alkat, borostával, persze Hugh Laurie azért több fokozattal jobb, aztán rámkacsintott és kuncogva kérdezte, középen huncut hatásszünettel, hogy: Pussyyy... cats? Kajánul vigyorogva pakolászta be őket egy buszba, ami ilyen sima járat volt, a sofőr kérdezett a cicákról, mert csak én utaztam vele, de túl sokmindent nem tudott meg, mert hamar beértünk a főépülethez, ott kiszállt, segített a cicákat lerámolni, majd fel egy trolira, és még csak nem is káromkodott, vagy cöccögött, ő sem, ahogy senki sem, és ettől már első nap többször is ledöbbentem :)

Itt aztán bajban voltam, mert ott volt egy főépület, belül viszont nulla ember. Nemcsak hogy túristák, utazók, de még kiszolgálószemélyzet sem volt. Ott volt teljesen töküresen egy iszonyat nagy épület, álló futószalaggal, üres pultokkal, persze a felirat továbbra is ott virított, hogy itt várjál, ellenőrzés, meg hogy kutyával őrzött terület, meg mittudomén. Azért pár perc tilitoli után vettem a bátorságot és átmentem a kapukon, meg mindenen, és vártam, hogy mikor rohannak elő a kommandósok, de nem, néma csend és hullaszag. 

D aztán geci módon köszönés helyett lekapott a fényképezőgéppel, abban a szent másodpercben, ahogy kiléptem a másik oldalon az ajtón. Ez kegyetlen húzás volt! Bepakolásztuk az autóba, sikerült beférni mindenkinek, D és A elől, én hátul a cicákkal nyomorogtam, de nem érdekelt, hiszen már ANGOL földön jártunk! 

És akkor irány LONDON!! Vééégreeee. Persze ha D-vel vagy, semmi sem túl egyszerű, véletlenül sem mentünk rögtön a szállásra. Sőt, D még azt is felvetette, hogy így azonnal menjek állásinterjúra, és bármennyire is szerettem volna minél hamarabb melót találni, azért ezt erős túlzásnak tartottam. Azt se tudtam, merre és hogyan, és a cicák addig az autóba zárva?? Na neeeem.. én pihenni akarok, ki akarok rámolni, meg akarom ölelni a pc-met végre, a kispárnám akarom, meg a dvd gyűjteményem, tiszta ruhákat, és a szobáááám. 

Persze azért útközben beugrottunk enni is, a maradékot a cicák kapták, de túl sok volt a stressz, nem kellett nekik, én azért elraktam magamnak vacsira :). 

Így négy hónap messzeségéből meg nem mondom mi volt még, de elég későn jutottam "haza". Az biztos, hogy A-t leraktuk, és felvettük helyette D pasiját, aki L, hogy majd segít felvinni a cicákat a szobába, stb. 

A lényeg, hogy a nap közepe/vége felé azért csak eljutottam a szállásomra, cicástól, cuccostól, és fáradtságostól. Ott persze majdnem elsírtam magam a látványtól, de ez egy másik poszt története :)

(Ezt a posztot 2011.01.30-án pótoltam, mert lusta dög vagyok!)